Hieroglifák


A rosette-i kő megfejtése:
Az ősi egyiptomiak írásának titkát egy fekete színű, csiszolt bazaltkő révén sikerült megfejteni. Ezt a követ francia katonák találták 1799-ben a Nílus deltájában, egy Rosette nevű településnél. A követ először Kairóba, egy tudományos intézetve szállították, ehonnan később hedizsákmányként Angliába került. Ma Londonban, a British Museumban őrzik.

A rosette-i kövön ugyanaz a szöveg látható, három különböző írással, illetve nyelven írva. Az első rész hieroglifákból áll, a második rész ún. démotikus jelekkel íródott. A harmadikat görög nyelven írták. A görög szöveget már ekkoriban is könnyedén elolvasták, hiszen sokan ismerték az ógorog nyelvet és írást.

Most, hogy már ismerték a görög szöveget, a tudósok vilászerte azon dolzoztak, hogy ennek alapján megfejtsék a többit is. Ez azonban sokáig nem sikerült senkinek. Jean-Francois Champollion szintén hosszasan küszködött a hieroglifákkal. Végül Páriszban , ahol a rosette-i kő egyik kiváló másolatát tunulmányozhatta, egyszerre kipatant a fejéből egy zseniális gondolat. Ehhez alátszólat egyetlen pillanathoz azonban több éveg tartó munka kellett....



A hieroglif írás sok száz képjelből áll, melyek élőlényeket és tárgyakat, illetve azok részeit ábrázolják. Bizonyos jelek teljes szavakat jelölnek, míg mások csupán betűket vagy néhány betű együttesét. Akad közöttük olyan is, amelynek nincs jelentése, de ha egy szó végén áll, pontosítja annak jelentését. A hieroglifákat írhatták balról jobbra, de jobbról balra és fentről lefelé is. Az írás irányát akkor is könnyű felismerni, ha valaki nem érti a hierogligákat: a jelek mindig a sor eleje felé néznek. Ez azt jelenti, hogy ha például bal felé állnak, akkor a sort balról jobbra kell olvasni. A jelek azonban akkor is élményt nyújtanak, ha nem tudjuk őket elolvasni

Az ókori Egyiptom vagy „Óegyiptom” hosszú ideig fennállt ókori, nagy folyam menti civilizáció volt Északkelet-Afrikában, túlnyomórészt a mai Egyiptom területén. A Nílus völgyében feküdt a folyó középső és alsó szakasza mentén északon a Nílus-deltája és a Nílus negyedik kataraktája között, legnagyobb kiterjedését az i. e. 2. évezredben, az Újbirodalom idején érte el. Egyes korszakokban a birodalom a Közel-Keletet, a Keleti-sivatagot a Vörös-tengerig, a Sínai-félszigetet és a mai Líbiai-sivatagot is magába foglalta. Az ókori Egyiptom több mint három és fél évezreden keresztül fejlődött. Története i. e. 3150 körül kezdődött a Nílus menti települések egyesítésével és i. e. 31-ben ért véget, amikor a Római Birodalom elfoglalta az országot, bár nem ők voltak az elsők, akik megszerezték az uralmat Egyiptom fölött.

Az egyiptomiak országukat számos néven emlegették, például Kemet, azaz „Fekete Föld”.[1]

Az egyiptomi civilizációt és társadalmat sokan merevnek, arisztokratikusnak, kasztszerűnek; irracionálisnak és a halál szeretetére épülőnek; elmúltnak és távolinak tartják. Ez a kép azonban félrevezető. Az egyiptomi civilizáció a maga korában nagyon életteli, változatos, sok meglepően modern kulturális jellegzetességet mutató, és a szoborszerű merevségnél sokkal rugalmasabb volt. A görögök és egyéb fiatalabb kultúrák, melyeket ma a modern európai civilizáció kezdeteinek tartunk, a mezopotámiai kultúrák mellett az egyiptomit tekintették mintaképüknek.


Történeti földrajza
Mintegy ötvenezer évvel ezelőtt Észak-Afrika éghajlata egészen más volt. Ez a jégkorszakok ideje Európában, melynek globális éghajlat-változtató hatása itt (Észak-Afrika) leginkább a sok csapadékban jelentkezett. A mai Szahara helyén fűtenger, erdős ligetek és trópusi dzsungel váltogatta egymást. Mindenféle állat élt ott, melyek ma Afrika trópusi, mindennapos esőktől áztatott részein tanyáznak. Antilopok, zebrák, zsiráfok, majmok, struccok, gepárdok, oroszlánok, párducok, bivalyok és orrszarvúak. Ezidőben a Szahara folyamatosan lakott hely volt, vadászó törzsek portyáztak szerte a tájon.

Az egykori szubtropikus Európa hegyeit gleccserek szántották fel, az állatvilág meghátrált a zord időjárás elől, tipikus hidegtűrő növény- és állatfajok terjedtek. Európa - főleg Skandinávia és a Brit-szigetek - területe a hatalmas súly alatt úgy megsüllyedt, hogy a jég elolvadásával, azaz a terhelés megszűntével felemelkedésük ma is tart. A jégsapka és a gleccserek olyan mennyiségű vizet tartottak fogva, hogy a világtengerek szintje leapadt - így juthattak át az első emberek száraz lábbal az amerikai kontinensre. A Földközi-tenger térségében a hatás sokkal drasztikusabb volt, mint a világon bárhol másutt. Az egykori Tethys-tenger medencéje annyira beszűkült, hogy annak egésze beltenger lett Ázsia, Afrika és Európa között. A világtengerekkel csak a keskeny és viszonylag sekély Gibraltári-szoroson keresztül volt összeköttetésben, a korábbi Indiai-óceáni kapcsolatot Afrika, illetve az Arab-félsziget teljesen elzárta.

Abban a pillanatban, mikor az Atlanti-óceán szintje annyira lecsökkent, hogy Gibraltár szárazra került, a Földközi-tenger vízutánpótlása kizárólag a folyók vízhozamától függött. Az északról igyekvő folyók ezidőtájt kevesebb vizet szállítottak, délről pedig csak kevés folyó torkollik ide. A Földközi-tenger ma is többet párologtat, mint amennyit a folyók pótolnak, ennek jele a Gibraltári-szorosban észlelhető állandó, nyugat felé tartó áramlat. A folyóvizek által szállított víz és a közvetlenül a tengerbe eső csapadék annyival kevesebb a párolgásnál, amennyit az áramlatnak pótolnia kell. A Gibraltári-szoros szárazulattá válásakor tehát megszűnt az utánpótlás lehetősége, a Földközi-tenger egy nagyobb és két kisebb Holt-tengerré alakult, zsugorodása mindaddig tartott, míg felülete elegendően kicsi lett ahhoz, hogy a párolgás egyenlő legyen a vízpótlással. A Gibraltárnál jóval keletebbre kezdődő beltenger-láncolat egészen Belső-Ázsiáig húzódott, legnagyobb tagja a Fekete-tengertől a Balhas-tóig elnyúló Paratethys-maradvány volt. Ez a lánc egészen különleges éghajlat-meghatározó szerepet játszott, és jóval az ember megjelenése előtt kialakult. Az emberré válás késői szakaszaiban a Homo nemzetség képviselői előtt végig nyitva állt az út észak felé.

A hihetetlenül sós, mélyen az óceánok szintje alatti vízszintű holt tengerbe ömlő folyók völgye ma is kilométerekre követhető a tengerfenéken. Ez történt a Nílussal is, mely mélyen bevágta magát a kontinens kőzetrétegeibe, hatalmas medre kanyonként kígyózott végig az akkor szavannás síkság - alatt. Olyan mély árkot vájt magának, amely már a mai Asszuánnál is mélyebben van a mai tengerszinttől!

A Nílusnak akkoriban még rengeteg mellékfolyója volt, a mai víztelen sivatagokban bővizű források fakadtak, és a mai száraz vádik (wâdi) bőséges patakok és folyók medrei voltak. A Nílus magas partjain, a szurdokokban és a völgyoldalakon sűrű erdők váltakoztak kevésbé sűrűekkel, a fennsík cserjés pusztáin bőven akadtak fűevők. A völgy ezidőtől már folyamatosan lakott volt, de nem állandó népességgel. A völgybe ereszkedő vadászok nem maradtak sokáig egy helyben a meleg, párás vidéken, ahol rengeteg betegség, ráadásul krokodilok és vízilovak leselkedtek rájuk. Az állandóan mozgó törzsek csak időnként, rövid időszakokra telepedtek le. A völgy környéke viszont ideális környezetet biztosított a mezolit vadászainak. I. e. 15000 tájától a Nílus magas partjain már rengeteg állandó település volt.

Legkésőbb tizenegy-tízezer évvel ezelőtt (i. e. IX. évezred), a Dryas-III. periódus után kezdődött a máig is tartó interglaciális, mely nagy változásokat hozott euro-afro-ázsia területein éppúgy, mint a világon mindenhol. A jégmezők visszahúzódásával az óceánok szintje magasabb lett a Gibraltári-szoros kőgátjánál. A medence feltöltődésének üteme ismeretlen, bár bizonnyal gyors. Az állatok közül talán csak a leggyorsabbak menekülhettek, s az ember nem tartozik ezek közé... Az ember őstörténetének egész fejezeti kerültek víz alá végleg, hiszen az ember évtízezredekig portyázott azokon a helyeken, melyek ma a Földközi-tenger alatt vannak. Amikor a nyugati medence megfelelően feltöltődött, a keleti került sorra, s vele együtt a Nílus is, mely akkorra mélyen a világtengerek szintje alatt folyt Núbiától kezdve. Úgy is lehet fogalmazni, hogy hirtelen megrövidült, hosszú és keskeny fjord jött létre. Ezt a fjordot a folyó bőséges hordaléka hamarosan a Deltáig feltöltötte, néhány száz méter széles, összefüggő mocsárvidéket alakított ki az első zuhatagtól (mai asszuáni gát) - a teljes hosszon. Vagyis az ókori Egyiptom teljes területén, hiszen e fogalom tulajdonképpen csak a szorosan vett folyamvölgyet takarja

Ókori földrajza
A szó szoros értelmében vett Egyiptom a Nílus első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedő terület. Északról a Földközi-tenger, délről a Nílus zuhatagai (kataraktái), keletről a Sínai-félsziget és a Vörös-tenger, nyugatról pedig a Szahara határolja. A Nílus rendszeres áradása termékeny iszapréteget terített a folyóvölgyre. Így jöhetett létre az élénk mezőgazdaság, öntözés segítségével. Az egyiptomiak már 4000 éve fejlett öntözőrendszereket és gátakat tudtak építeni. Mezopotámiával ellentétben itt nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem épp ellenkezőleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a földeken. A gátakat és öntözőcsatornákat a települések közösségei hozták létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a közmunkások.

Jól nyomon követhető, ahogy a települések délről észak felé haladva jöttek létre. Ez a folyómeder fokozatos feltöltődésével magyarázható. Legkorábban az első vízesés környéke, a későbbi To-Konszit kerület népesült be. Szuanu (görög Szyéné) városa egyike a legelsőknek, valamint itt található Abu (Elephantiné), Lak (vagy Ai-Lak, Pilak, görögül Phylé) és Nubit (Ombosz) is.

Felső-egyiptomi kerületek és fontosabb helységei

To-Konszit (városait ld. feljebb)
Honu (vagy Khonu) - Honu (Szilszilisz), Heni (Szpeosz Haremhab)
Tesz-Hór - Meszen, Debu (vagy Behdet, Deba, Apollinopolisz Magna)
Tjen - Nehem (Hierakónpolisz), Neheb (Eileithyaszpolisz), Esznet (Eszna), Ta-Szenet (vagy Junit, Latopolisz), Per-Hathór (Pathyrisz vagy Aphroditészpolisz), Hefat (Kontra-Pathyrisz)
Uaszet - Dzserit (Tuphium), Junit (vagy On-Resi, Hermonthisz), Uaszet (vagy Vászet, Dioszpolisz hé megalé)
Hór - Kuszit (vagy Gesza), Gebtiu (vagy Kubti, Koptosz, Apollinopolisz Parva)
Tarir - Tentarisz (vagy Tarir, Junet, Tentyra), Pa-Nubit
Haszehoh (vagy Khaszekhoh) - Hut-szehem (vagy Hev, Dioszpolisz Mikra)
Tjinites - Tin (Thisz), Abdu (Abydosz)
Apu (vagy Khemi) - Ipu Hemt-Min (Khemmisz Panopolisz), Hut-Repit (Athrybisz), Sui (vagy Sevej)
Baar - Ré-kereret
Duf - Sasoptu (Isziu)
Itef Hont - Szávet (vagy Szaum)
Itef Pohu - Kisz (vagy Kuszit, Guszai)
Unu - Hatnub (vagy Hetneszut, Alabasztrénon Orosz), Ahet-Aton, Tiroti (vagy Déru), Heszeret, Hmunev (vagy Unu, Hermopolisz Magna), Hor-ver
Mihi - Monait-Hufu, Panubit (Szpeosz Artemidosz), Nefer-vesz (vagy Nofirusz), Tatehen-Vernahet (Akórisz)
Uabu - Per-Medzsed (Oxyrrhynkhosz), Hbonu (vagy Tajevdzsájet, Ankyronpolisz, Theodosziopolisz), Kasa (Kynopolisz), Hajbom (Hipponom)
Nuhit Reszi - Hahninszu (vagy Hnész, Hérakleopolisz Magna)

Történelem
Bővebben: Az ókori Egyiptom története

Őskori előzmények

Az egyiptomi neolit

Kephrén fáraó szobraNomád és félnomád állattenyésztők hullámai érkeztek minden irányból - délről a „Fekete-Afrika” népei (talán a mai nobaták ősei), keletről és nyugatról Észak-Afrika népei, végül északról europid tipusok, akik ezidőtájt megjelentek Mezopotámiában is. A neolit Egyiptomban nehezen datálható, mert a radiokarbon (C14) meghatározáshoz szükséges szerves maradványok a legritkább leletek közé tartoznak. Az eddig talált legrégebbi települést kábi kultúrának nevezik (el-Kab falu mellett), mikrolitikus technikájával még a késő mezolithoz tartozik, kora kb. i. e. 8000-6000 év. Az óegyiptomi Neheb (vagy Nekheb, ma el-Kab), eszköztára a mikrolitnak nevezett kultúrszint, azaz egészen kicsiny és finom, mezolitikus eszközöket gyártottak. Ez a középső kőkor legvége. Az ezt nem sokkal követő kultúráknál már bizonyítható a földművelés, mely az újkőkor sajátos fejleménye. Ezek az érett neolit eszközkultúrájával rendelkeztek, háziállatokat tartottak, kőkapákkal művelték a földet. A badari és taszai kultúrák (egyesek szerint e kettő lényegében ugyanaz, és badari jellegű lelőhelyekről beszélnek) rendkívül magas művészi színvonalú tárgyai már a kőrézkor (calcholithikum, vagy más periodizáció szerint késői csiszolt kőkor) termékei. Rendkívül gyors fejlődés figyelhető meg, hiszen az első (badari) körülbelül az i. e. VI. évezredre tehető. Mint ilyen, egyidős a Faiyum-A, a Jerikó II., és a haszúnai kultúrákkal. Ez azt mutatja, hogy a „Termékeny Félhold” egész területén nagyjából azonos kultúrszintek léteztek egymás mellett, egymástól nem függően, sőt Khartoumban agyagedényeket gyártottak jóval Jerikó előtt. Már a badariak széleskörű kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek, a bazalt például a mai Kairó mellől származik, vagy a Szinájról (Sínai-félsziget), sőt feltűnik az első zuhatag környéki gránit is. Elefántcsontot is használtak, melyet bizonyára szintén délebbi, és/vagy nyugatabbi népektől szereztek. Keletről, a Vörös-tenger vidékéről kagylóhéjakat és korallt importáltak. A Szinájról nemcsak a bazalt származott, hanem drágakövek és féldrágakövek is (türkiz, malachit, stb.), sőt réz is, melynek ugyan kevés bizonyítéka került elő: egy rézár és néhány rézgolyócska - nyilván túlságosan drága volt a réz ahhoz, hogy a halottakkal eltemessék. Ezzel vette kezdetét az itteni kőrézkor.

Az i. e. 5. évezred végén (a neolitikum vége, rézkor) elterjedt a rézeszközök használata. Az i. e. 4. évezred második felében kialakult az öntözéses földművelés.


Kőrézkor

Az egyiptomiak magukat két ősi városból, Nehebből (vagy Nekheb) és Nehemből (vagy Nekhem) származtatták, az effajta legendás eredetmondákat a régészeti adatok is megerősíteni látszanak. E városok már az Óbirodalom kezdeti szakaszában is megvoltak. Az egyiptomi „vörös bőrű” nép eredete genetikai szempontból vitatott, lényegében ismeretlen, nyelvüket az afroázsiai nyelvcsaládba sorolják.

A badari emberek halottaikat zsugorított, ősi testhelyzetben temették el, s mellé helyezték mindazokat a személyes holmikat, melyeket a túlvilági életben hasznosítani tudott. Felfedezhetők a halottcsonkítás jelei is. Élelmet és edényeket is temettek mellé, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt - talán azért is, hogy ne járjon vissza az élők közé élelmet keresni. (Ez utóbbi hiedelem Egyiptomból is ismert, de a šumerekre jellemző maradt később is.) A sírmellékletek minden helyen azonos jellegűek, a feltárók nem találtak olyan sírhelyet, mely kitűnt volna azzal, hogy a többinél akár csak valamennyivel gazdagabb mellékletű lett volna. Ezt azzal magyarázták, hogy az ősközösség tulajdonviszonyai nagyrészt még fennálltak, valamint nem volt sem választott, sem öröklődő irányító réteg. De az is elképzelhető, hogy az előkelők jobban elrejtett sírhelyeit nem találták meg, ami annál is valószínűbb, mert ha másnak nem is, de a varázslónak (pap?) mindenképp jellegzetes eszköztárú sírjának kellett lenni. A mágus-varázsló nem valószínű, hogy hiányzott volna a badari kultúra embereinek közösségéből, mivel a varázsló intézménye általános minden korai népnél. Az egyik sírban egy férfi keze mellett jogarszerű tárgyat leltek, egyetlen bizonyítékaként a differenciálódásnak. Nem megoldott továbbá az a talány, hogy a temető egy részén miért kizárólag férfiak lettek eltemetve, míg a többi területen vegyesen a férfiak és nők. Ez mindenképp valamiféle elkülönülést feltételez. Talán e férfiak feleségei voltak a vezetők? A matriarchátus eléggé elterjedt a kőrézkori - sőt későbbi - kultúrákban.

Egyébként maga a halotti kelengye léte is azt mutatja, hogy az ősközösségi társadalom ekkor már felbomlóban volt. Hogy milyen fokon, nem tudni, de a halottakkal kizárólag magántulajdont képező tárgyakat temettek el, így jelenhettek meg először a közvetlen használati eszközök, ruházat, majd pedig a nem közvetlen használati tárgyak, melyek az ingó vagyon létét bizonyítják. A folyamat már a múlt század óta ismert, Morgantól Kovalevszkijen át Engelsig sokan tárgyalták. Természetesen földmagántulajdon, vagy földközösség létéről sem pro-, sem kontra érveket nem lehet felhozni. A badariak ugyan már földművelők voltak, melyet a sírokban talált kőkapák és gabonamagvak bizonyítanak, de a földművelés közösségi vagy individuális voltára, illetve a föld tulajdonviszonyaira nem találhatni utalást.

Valószínűleg a föld előzetes megmunkálása nélkül, közvetlenül a nedves talajba vetettek, s mivel sarlót nem találtak, gyökerestül kitépve arathatták az érett kalászosokat (ezt nevezik ékes magyar nyelven nyűvésnek). Ez persze nem túl hatékony, de kisszámú népességet jól elláthat. A terményt sekély gödrökben tárolták.

A badari kultúra mintegy előképeként jelenik meg a későbbi jellegzetes egyiptomi kultúrának. Ők dolgozták ki azt a finom ornamentikát, mely a későbbiekben oly jellemző lesz Egyiptomra, náluk található meg először az állatkultusz, mely Egyiptomban egészen a Ptolemaioszok koráig, sőt a keresztény-bizánci korig élő hagyomány maradt. A már domesztikált állatok - kutya, kecske, tehén, juh - éppoly fontosak, mint a vadállatok - oroszlán, sakál, krokodil, víziló. Jellegzetes módon nem szerepelnek e totemisztikus imádatban részesülők között az élelem céljából vadászható állatok. A badari kultúrában jelentek meg azok a hajítófegyverek, melyek még az Újbirodalom korában is kedveltek - a különböző bumerángok. A badari bumeráng a világ legrégebbi ismert ilyen fegyvere.

Egyéb faeszközöket is használtak, valamint csontból is dolgoztak. A ruházat, ékszerek, fonott kosarak és egyéb háztartási eszközök gyártásában magas művészi színvonalat értek el. Már szőttek és fontak is. Szerszámaik közül a kitűnően csiszolt kőbalta, az íj és a nyíl, az agyagedények említendők, mely utóbbiakat korong nélkül készítették el, és rendszeres, elmaradhatatlan sírmellékletekké váltak.

Az egyiptomi kultúrák következő lépcsőfokának tekinthető taszai (kb. i. e. 3500-ig), majd a Nagada I. és II. (más – közelebbről francia – terminológiával amratien és gerzéen kultúrák, 3600-3300, ill. 3400-3100), sőt ezekhez számolható a dinasztikus időkbe nyúló Nagada III-nak nevezett is. E helyek ugyan mind felső-egyiptomiak, de máshol is előtalálható jellegzetes település, mint Merimde Beni Szalam (Alsó-Egyiptom), El-Faiyum (Középső-Egyiptom), stb. A mai El-Faiyum oázis környékén akkor még mélyföld volt, s a badarihoz igen hasonló népesség élt itt. Neolit típusú szerszámaikkal földet műveltek, eszköztárukhoz a csiszolt kőbalta, kétoldalt retusos nyílhegyek, korong alakú buzogányok, bumerángok, csontszigonyok, árak és chopperek tartoztak. Egyszerű agyagedényeket is gyártottak. A Merimde Beni Szalam melletti település nagyon hosszú időn keresztül volt lakott, területe eléri a 30 hektárt. Ez a telep azért különösen fontos, mert a Deltavidékről még a sokkal későbbi korokból is ritka a régészeti anyag. Itt nem találtak temetőt, mert a halottakat elszórtan, közel az egykori lakóházakhoz temették el. A halotti kelengye néhány gabonaszemből és edényekből állt.

Az egyiptomi történelem szakaszolása
Egyiptom az egyik legrégibb ismert írásbeliséggel rendelkező terület, az írás megjelenése természetesen elsődleges fontosságú adatokkal szolgál. Innen ismertek a leghosszabb egybefüggő, illetve részben egybefüggő listák királyok neveivel, uralkodásuk idejével, évenként számba véve azt. Ezek az Évkönyvek, melyek ma is a legfontosabb kronológiai források. E királylisták legalább az i. e. 3100-as évekig visszavezetnek.

Egyiptom kronológiája így a történelemtudomány egyik legmegbízhatóbb korai kronológiája. Azonban több olyan egyiptomi királylistát is ismerünk, amelyek a mai szemmel egyértelműen hibásak - nem lehet tudni, hogy szándékosan vagy szándékolatlanul, de a nevek helytelen sorrendben, sőt kihagyásokkal szerepelnek. Ezután viszont semmi biztosíték nincsen arra vonatkozóan, hogy a palermoi kő, a torinoi papirusz vagy bármely más királylista objektív lenne. Az egyiptomi történelem szakaszolása az egyik újbirodalmi uralkodó, I. Széthi (1304-1290) egyik feliratos emlékén bukkan fel. Három királynevet találhatunk kiemelve: Meni (I. dinasztia), II. Mentuhotep (kb. 2061-2010, XI. dinasztia) és I. Jahmesz (1552-1527, XVIII. dinasztia). Ugyanez a metódus megismétlődik a Rámesszeumban, azaz Széthi fiának, II. Ramszesz királynak templomában. Tehát már az óegyiptomi tudatban kialakult az a hármas tagolása a történelemnek, melyeket ma Óbirodalom, Középbirodalom és Újbirodalom néven ismerünk. Eme - az i. e. 14-13. század fordulóján keletkezett, nem kevés ideológiai töltésű - korszakolást használta Manethón, sőt Hérodotosz is. Manethón lelkiismeretes szerző volt, de írásának keletkezése időben nagyon távol esik a korai egyiptomi koroktól, ráadásul műve még az i. sz. 1. század előtt teljesen elveszett. Amit ma tőle ismerünk, csak az őt kivonatoló szerzők töredékeiből származik. E kivonatolók pedig leginkább az anekdotikus részletek iránt érdeklődtek, elhagyva szinte minden fontosnak mondható részletet.

Széthinél Mentuhotep és Jahmesz személye a fennálló rendszer legitimizálásának eszköze. Listáján mindhárom kiemelt uralkodó olyan, aki valamilyen módon saját erejéből vívta ki hatalma elismerését, vagyis a szakrális királyság folyamatosságának időnkénti megszakadására hívta fel a figyelmet.

Az újkori egyiptológia kezdetben nemigen tudott mihez nyúlni, csak Hérodotosz művéhez, és Manethón néhány töredékéhez, melyek utalásokban maradtak fenn, valamint a hieroglifák megfejtése után a templomfeliratok csatlakoztak ehhez. Így szinte természetes, hogy Széthi korszakolása átkerült az egyiptológiába is, sőt még ma is azt a dinasztia-számozást és -beosztást használjuk, amit Manethón hagyott ránk. Azóta - az ismeretek bővülésével együtt - mindössze annyi változás történt, hogy az Óbirodalomról leválasztották az ún. Archaikus kort (I-II. dinasztia), mely egyre nyilvánvalóbban különült el az Óbirodalom klasszikus korától, az egyes szakaszok közé két „átmeneti időszakot” iktattak be, valamint a Széthit nem sokkal követő időt Késői kornak nevezték el (XXI-XXX. dinasztia).


Korai dinasztikus kor: I. és II. dinasztia
Bővebben: Thiniszi kor
A felső-egyiptomi predinasztikus kultúrák egyik legfontosabbika a Nagada-II. A Nagada I. még éppolyan szekuláris jelenség, mint a többi egykorú. Utódja, a Nagada II. viszont már erős terjeszkedést mutat. Úgy tűnik, a Nagada II. - vagy a befolyása alatt álló terület - alkotta a felső folyamvölgyet egyesítő első államot, vagy államkezdeményt. Az i. e. 4. évezred végén a folyamvölgyben kialakult és lassan megszilárdult az államszervezet. A déli részeken több központtal korai államok jöttek létre, valószínűleg Nehem (vagy Nekhem), Neheb (vagy Nekheb) is ezek közé tartoztak. A Hérodotosz által Ménésznek nevezett felső-egyiptomi király 2900 körül, északi riválisait legyőzve egyesítette a két területet és létrehozta az I. dinasztiát. E király az egyiptomi feliratokon szereplő Narmer vagy (Hor-)Aha királlyal lehet azonos, az egyiptológia néha Aha-Ménésznek is nevezi.

Az írás is a korai kőrézkor találmánya, mikor a késői kőkorból kilábalva és a rézkor felé haladva az emberiség igényei hirtelen megnőttek. Az egységes termelésirányítás szükségszerűen vezetett az írás kialakulásáig. Hogy az írás konkrétan mikor és milyen előzmények után jelent meg Egyiptomban, nem tudni. Ebben a korban még egyszerre használták a legfinomabban csiszolt kőszerszámokat a rézeszközökkel. A kőrézkori kultúrák nagy többségében találhatók írásra utaló nyomok a Közép-Európa-Észak-Balkán területtől a nyugat-európai neolitikumig, vagy éppen Türkmenisztánig.

A kereskedelem egyre távolabbi vidékeket hálózott be. A Nílus-völgyben Szudánból származó elefántcsont, ébenfa, s Szinájról érkezett réz található. A Folyamközben kaukázusi obszidiánt is találtak. A kereskedelem és az intenzív földművelés lehetővé tette immár a nagy vagyonok felhalmozását. A csere, a terményfelesleg és az anyagi javak egyéb magánformái már a legkorábbi időkben rablóháborúkhoz vezettek. A magántulajdonban levő tárgyak egyre értékesebbek lettek, ezzel egyidőben egyre inkább kifizetődővé vált a háborúk indítása ezen javak megszerzésére. Az egyes települések közti vitás kérdések elrendezésére is a fegyveres megoldás látszott a legcélszerűbbnek, a haszon tripla: a legyőzött város javainak megszerzése, az emberek munkaerejének megszerzése, valamint a művelhető földterület bekebelezése. A társadalmi osztályok elkülönülése ilyen körülmények között szükségszerű, s a Folyamközben és Nílus-völgyben körülbelül egyidőben végbe is mentek. A földművelés irányítása, az öntözés megszervezése és a katonai védelem mind olyan tényezők, mely valamiféle irányító réteg kiválasztódását sürgette.

Ez az a kor, melyet John Keegan hadtörténész a preheroikus és heroikus hadviselés közti fordulópontként jelöl meg, amikor a nézeteltérések nem érnek véget a senki földjén rendezett erődemonstrációkkal, hanem az ellenséges erők végleges letöréséig tart. Ugyanakkor természetesen állandó hadseregnek nyoma sincs, sőt nem is lesz egészen a XVIII. dinasztia koráig. A hadsereg nem más, mint tőrrel, bárddal felszerelt közmunkás-sereg, azaz a földművelő parasztság alkalmi sokasága. Ezidőben a földművesek irányítását békében és háborúban egyaránt ugyanazon a személyek intézték.


Óbirodalom: III-VI. dinasztiák
Bővebben: Óbirodalom
Az Óbirodalom ideje i.e. 2700 és 2200 közé tehető. Ebben az időszakban az egyesült ország a fáraók korlátlan uralma alá került. Az egész országban isteni eredetűnek tekintették a fáraót, akinek hatalma a papságra és a hivatalnokok rétegére támaszkodott.

Ez a rézkor ideje, bár a használt eszközök jelentős része kőből készült (kőrézkor - calcholithikum). Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Sznofru (vagy Sznofrev), Hufu (vagy Khufev, Kheopsz), Hafre (vagy Rakhef, Kephrén).

Az északi mocsárvilág (a Deltavidék) benépesítése és lakhatóvá tétele ezidőben is folyamatosan zajlott. Az uralkodók falvakat telepítettek a királyi birtokokon. Egyedül Sznofru 35 új kolóniát hozott létre itt.


Első átmeneti kor
Bővebben: Első átmeneti kor

Amenemhat fáraó szobraAz i. e. 22. században véget ért az Óbirodalom, az egyiptomi állam első fénykora, kezdetét vette az ún. első átmeneti kor (VII-X. dinasztia), melynek során Egyiptom két részbirodalomra és számos független fejedelemségre esett szét.

A korszak megnevezése elég szerencsétlen jelző. Hahner Péter például ezt írja: „Átmeneti kor... van-e ennél semmitmondóbb elnevezés”.


Középbirodalom
Bővebben: Középbirodalom
Ez az időszak ie. 2060 és 1780 közé tehető. Felső- és Alsó-Egyiptomot a XI. dinasztia uralkodója, II. Mentuhotep (vagy Moncevhetep) egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. Az egység és a politikai bázis még nem volt szilárd, melyet IV. Mentuhotep uralkodásának eseményei mutatnak. A XII. dinasztia uralkodói alatt jött létre a tulajdonképpeni Középbirodalom. A XIII-XIV. dinasztia korában, az i. e. 18. században ismét megszűnt a folyamvölgy egysége.

A Középbirodalom alatt a fáraó tekintélye még mindig jelentős volt, de az államszervezetben a papi és hivatalnoki réteg erős befolyásra tett szert, és a nomoszok (tartományok) vezetőinek súlya is megnőtt. A társadalom fontos változása volt, hogy megjelennek a kézművesek és kereskedők, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel.

Ekkor lépett be Egyiptom a bronzkorba.


A Középbirodalom szepatjai
Második átmeneti kor
Bővebben: Második átmeneti kor
A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmenet kort jelentette.

A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században elfoglalták Egyiptom északi részeit. A zsidók egyiptomi tartózkodását egyes történészek az ország hükszoszok általi megszállásával hozzák kapcsolatba, ezen elmélet szerint a zsidók velük együtt sodródtak Egyiptomba. Az egyik hükszosz uralkodó, Jakob-her neve mindenesetre feltűnően hasonlít a bibliai Jákobra.


Újbirodalom
Bővebben: Egyiptomi Újbirodalom
Ideje: ie. 1550 és 1000 között. Théba uralkodójának az i. e. 16. században sikerült az általuk meghonosított harci szekér fegyvernem alkalmazásával kiűznie a hükszoszokat Egyiptomból és újraegyesítette az országot. Létrejött az Újbirodalom.

Társadalmi-politikai változások: a hivatalnoki arisztokráciát felváltotta a katonai arisztokrácia. A papi arisztokrácia egyre nagyobb befolyását IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó új isten, Aton kultuszával próbálta megtörni – sikertelenül – II. Ramszesz pedig az uralkodó istenítésének népszerűsítésével.

Tutanhamon uralma alatt megkezdődött Egyiptomban IV. Amenhotep Amarna-reformja utáni restauráció. Ő volt az ókori Egyiptom XVIII. dinasztiájának egyik utolsó fáraója, aki Kb. i. e. 1335 és 1325 között uralkodott, de mivel fiatalon került trónra, helyette más nagy hatalmú személyek, mint Ay és Horemheb irányították az országot.

Megjelent az ekés földművelés, a saduf (gémeskútszerű vízemelő szerkezet), elkezdődött a juhtartás és a tevetartás. A lótenyésztés is terjedt, de csak a harci szekerek elé fogva hasznosították az erejét.

Az iparban már ismerték a vasat, de még mindig jelentős volt a kőeszközök használata, amelynek készítésében az egyiptomi kézművesek sokkal magasabb szinten álltak bármely más kultúránál. A vas a vaskor kezdeti fázisában még puha és törékeny szerszámanyag volt, az edzési eljárások megismerésével vált jó eszköz-alapanyaggá. Ekkor a hettita vasmonopólium azért jelentős, mert a hettiták olcsón és nagy tömegben készíthettek olyan eszközöket és fegyverzetet, amely csak alig rosszabb a drága bronznál. Új építőanyagként megjelent az égetett tégla.

A hódítások során (Palesztina és Mezopotámia egy része is a fáraó uralma alá került) sok hadifogoly érkezett Egyiptomba, közülük kerültek ki a házi rabszolgák.

A Ramszesz nevű fáraók uralma (a ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdődött a hanyatlás kora.

A hanyatlás kora

A líbiai kor közigazgatási térképeA hanyatlás közvetlenül azzal kezdődött el, hogy az Amon-papságból származó Herihor (i.e. 11. század), aki Théba főpapja volt, elszakította Felső-Egyiptomot az országtól, és ott egy főpapok vezette államot szervezett. Ezzel a fáraó tekintélye és befolyása visszaesett.

A tengeri népek hadjáratait líbiai és etióp támadások követték, majd az ország az i.e. 7. századra az asszírok (Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli), majd i. e. 525-től a II. Kambüszész vezette perzsák, i. e. 332-ben pedig a Nagy Sándor vezette makedónok uralma alá került. Ekkor Egyiptom csak e birodalmak egyik tartománya volt.


Hellenisztikus kor
Nagy Sándor I. e. 323-as halálakor Ptolemaiosz nevű hadvezére volt Egyiptom kormányzója, aki kezdettől fogva önálló hatalom kiépítésére törekedett. I. e. 305/304 során vette fel a királyi címet, követve a többi diadokhosz példáját. A Ptolemaidák birodalma történetük során több más területet is magában foglalt (Küréné vidéke, szíriai-palesztinai területek, hellaszi birtokok, Ciprus), de központjuk mindvégig Egyiptom, fővárosuk pedig a korabeli világ egyik legnagyobb városa, Alexandria maradt. A dinasztia első uralkodói (II. Ptolemaiosz Philadelphosz, III. Ptolemaiosz Euergetész) alatt, azaz nagyjából az i. e. 3. század során a birodalom minden szempontból a fénykorát élte, azonban a századforduló után a trónharcok, a lázadások és a Szeleukida Birodalom támadásai jelentősen meggyengítették a monarchiát, ami kiszorult Európából és Ázsiából.

Egyiptom mindinkább hajdani kereskedelmi partnere és szövetségese, a Római Köztársaság befolyása alá került. Az egyre terjeszkedő birodalom állandó piacot jelentett Egyiptomnak, és segítséget is nyújtott a támadók megfékezéséhez, azonban az i. e. 1. századra a kiszolgáltatottság egyértelművé vált: XII. Ptolemaiosz Aulétész (i. e. 80–51) már évekig küzdött azért, hogy Róma országa bekebelezése helyett elismerje uralmát, de még így is el kellett fogadnia Küréné és Ciprus provinciává szervezését. A római polgárháborús időszakban uralkodó utolsó Ptolemaida, VII. Kleopátra előbb Julius Caesar, majd hadvezére, Marcus Antonius szeretőjeként tudott rövid időre nagyobb befolyást szerezni, de végül Kr. e. 30-ban Antonius riválisa, az Augustusként uralkodó Octavianus legyőzte és öngyilkosságba kergette a két szeretőt.


Római kor
Egyiptom meghódítása a Római Birodalom számára mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból szükségszerű volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását, ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és megtörte a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepcióját. Meghódítása után Augustus egy lovagrendű tisztviselőre (praefectus Aegypti) bízta a fontos tartomány irányítását, és az itt állomásoztatott három legio parancsnokai (praefecti legionum) is a lovagok közül kerültek ki. A senatorok beutazását külön engedélyhez kötötték. A ptolemaida flottát a rómaival egyesítették, és alexandriai classis néven a római gabonaellátásban játszott továbbra is fontos szerepet.

Egyiptomi lakos legfeljebb a kerületi sztratégoszságig vihette, de ez is csak abban az esetben történhetett meg, ha görög volt.Egyiptomiaknak a felsőbb osztályokba emelkedését gyakorlatilag kizárták azzal, hogy a római polgárság alapfeltételévé tették az alexandriai polgárság elnyerését (Caracalla császár i. sz. 215-ben az összes egyiptomit kitiltatta Alexandriából). Caracalla i. sz. 212-ben rendeletet hozott (Constitutio Antoniniana), miszerint a birodalom összes szabad polgárát megilleti a római polgárjog, ennek kiegészítései szerint azonban az egyiptomiak kimaradtak. A rómaiak a vallás területén is nehéz helyzetbe hozták Egyiptomot. A templomi vagyont megnyirbálták, a papi tisztségeket gyakran a legtöbbet ígérő pályázónak adták el, valamint előny volt, ha a jelölt római polgárjoggal is rendelkezett.

Rómától való távolsága miatt kevés császár utazott ide, azonban ők rendbe tetették Egyiptom infrastruktúráját, templomokat építtettek vagy hozattak rendbe (pl. Hadrianus császár Karnakban).


Társadalom

Építkezés az ókori Egyiptomban
Kőbe vésett hieroglifákAz Egyiptomi állam (társadalom) élén a király, a fáraó állt. Őt a Napisten (Ré) fiának tartották, aki korlátlan hatalommal rendelkezett. Elnevezése a Per Aa ("nagy ház") kifejezésből alakult ki.

Bővebben: Fáraó
A fáraó után rangban a főpapok, hadvezérek és a tartományfőnökök következtek. Az egyiptomi társadalom életének meghatározói a papi hivatalnokok voltak. Az Óbirodalomban, közelebbről a III-IV. dinasztia fordulóján alakult ki a papi réteg, az egyes istenek fennhatósága alá rendelt közfeladatokat ellátók vezetőit ruházták fel papi címmel. A papság mint társadalmi réteg csak a IV-V. dinasztia fordulóján tűnt fel. Ők a kiváltságolt sírkerületek vezetői voltak. Az ő feladatuk volt a halál utáni életbe vetett hit ápolása.

Fontos szerepet töltött be az állam életében az írnok. Az írnokok képzése korán, ötéves korukban kezdődött; az oktatás szigorúságát jellemzi az a ránk maradt közmondás, miszerint „a fiú füle a hátán van, akkor figyel, ha verik”. A tanárok a templom papjai voltak, és az „Életház írnoka” címet viselték. A leendő írnokok az iskolában elsőként a hieratikus írást sajátították el, majd a hieroglifákat, mindkettőt sok-sok gyakorlás útján, olyan szövegek másolása által, melyek ismerete egyúttal a szükséges műveltséget is biztosította és erkölcsi útmutatásul is szolgált (közkedveltek voltak például a régi bölcsek intelmei). Számtalan órát eltöltöttek valódi és kitalált levelek fogalmazásával, hogy megtanulják a helyes címeket és megszólításokat.

A papok után a társadalmi rangsorban a hadsereg katonái következtek, mivel ők védték az országot és a fáraót, ők őrizték a belső rendet és ők hódítottak meg idegen területeket. Az Óbirodalom hadserege még éppúgy közmunkás parasztokból állt, mint a piramisépítők sokasága. Hadjáratok alkalmával összehívták őket, ahol megkapták fegyverzetüket. Az Óbirodalom korában a katonai pálya nem volt elismert, mivel háborúk is alig voltak. A Középbirodalom harcosa még mindig gyalogos katona, nyíllal, parittyával, lándzsával és harci bárddal felszerelve. Ezidőben a hadvezérek már fontos posztokhoz juthattak, de külső fenyegetés hiányában a hadsereg még mindig másodlagos tényező volt.

Az Újbirodalom hadseregében már megjelent a harci szekér. Fontos szerepet töltöttek be a núbiai fekete bőrű alakulatok, akik többnyire íjászok voltak, mellettük a tengeri népek egyik törzse, a sardana zsoldosok jelentősek. A kézművesek (iparosok) a nagy építkezések kulcsemberei voltak. Értettek az építészethez, a szobrászathoz, a papirusz- és fegyverkészítéshez, az agyag-, bőr- és famegmunkáláshoz. Alkotásaik ma a világ múzeumainak féltett kincsei. A szabad parasztok adták a közrendűek zömét. A földművelés, csatorna- és gátépítés, piramisok, templomok és városok építése egyaránt az ő feladatuk volt.

A klasszikus kor társadalmi ranglétrájának legalján a rabszolgák álltak. A piramisok építésekor a rabszolgák száma csekély volt (magában az építésben nem is vettek részt!). Az újbirodalmi hódító és védekező háborúk idején nagy számban ejtett hadifoglyokból rabszolgák lettek, számuk ekkor jelentősen megemelkedett. Velük végeztették el a legnehezebb, legpiszkosabb munkákat. A művelt, írni és olvasni tudó, a művészetek valamelyik ágához értő rabszolgákat viszont képzettségüknek megfelelő munkára alkalmazták. A rabszolgák értékét piaci áruk szabta meg. A XX. dinasztia idején rabszolga még mindig csak uralkodó háztartásában és a papi birtokokon jelent meg. A fontosabb munkákat végző mesterek a királyi udvar rabszolgáit vehették igénybe a mindennapi ház körüli teendők elvégzésére.

Gazdaság

Az Egyiptomi Óbirodalomban Egyiptom két része megfelelően kiegészítette egymást. Jelentős fejlődésen ment keresztül az ipar, legfőképpen a kőfeldolgozás, a papirusznád feldolgozása, valamint az agyag-, bőr-, és ékszeripar. A szükséges nyersanyag jelentős részét külföldről szerezték be. Rezet és türkizt a Sínai-félszigetről, ritka köveket a Nílus távolabbi vízeséseitől, elefántcsontot, olajat, tömjént, és különböző vadállatbőröket az Egyiptomról délre fekvő területekről hoztak. A fa és a gyanta egyre gyakrabban volt jelen a II. dinasztia középosztálybeli temetkezésein, ebből a libanoni térséggel való kereskedelem felélénkülésére lehet következtetni. Az egyiptomi Óbirodalomban még csak a cserekereskedelem létezett. A későbbi pénz, a sati itt még csak elméleti értékmérő volt, csak tételesen bizonyította, hogy a vevő megkapja a megfelelő ellenértéket.

Az Óbirodalom kereskedelme királyi monopólium volt, ami egyfelől a pénzforgalom kialakulását gátolta, másfelől a naturális gazdálkodás elterjedéséhez és rögzüléséhez vezetett. Valószínűleg fontos szerepet játszott ez a körülmény az Óbirodalom gazdasági összeomlásában, amikor az éhínségeket élelmiszer-hiány okozta egy olyan országban, ahol nagyjából 16 millió ember eltartásához elegendő terményt állított elő legfeljebb nyolcmillió ember.

A Középbirodalomban fellendült a kereskedelem. Kréta és Egyiptom között jelentős áruforgalom zajlott, erre utal, hogy Egyiptomban az agyagedényeken és a fazekasipar termékein égei hatású elemeket találhatunk. Krétán is több egyiptomi készítésű tárgy került elő. Az Újbirodalomban a gazdaság több területén is változás következett be, akár az állattenyésztés, akár az ipar tekintetében. A naturális gazdálkodás megerősödése ellenére megélénkült a belső kereskedelem és megjelentek a kereskedők. Pénzként az ezüst szolgált. Az árukat ugyanúgy árura cserélték, de előtte értéküket átszámították "pénzre". Például a XVIII. dinasztia idején 2,5 deben (1 deben 91 gramm ezüsttel volt egyenlő) megfelelt két borjú és két tehén értékénél. Egyiptom gazdasági életében szinte mindvégig a naturális gazdaság volt a jellemző. A piac számára való árutermelés szűk keretek között mozgott.

Az Újbirodalom korában a belső kereskedelem nem mutatott fellendülést. A kisebb-nagyobb gazdaságok önellátóak voltak, a termékbeszerzésnél pedig nem támaszkodtak a kereskedőkre, inkább árucserével jutottak a hiányzó javakhoz. Nagyobb mennyiségű vagy értékesebb árucserénél már szerepet kapott a pénz is. Ennek alapegysége a deben, amit 10 kedetre és 12 satira osztották. A mai értelemben vett pénzérmék csak a Kr. e. 4. században jelentek meg és kerültek forgalomba. Az értékviszonyok változását a gyakorlatban nem vették figyelembe a kereskedők. Amikor két értékes áru gazdát cserélt, mindkét árunál a pénzértékét vették figyelembe, ám a piaci cseréknél pénz nem mozgott. Az árak Egyiptomban hosszú ideig változatlanok maradtak, aminek okaként azt említhetjük, hogy nem a piacra termeltek. A Kr. e. 13-11. században gazdasági krízis volt az Egyiptomi birodalomban, amely az élelmiszerárak emelkedéséhez vezetett. III. Ramszesz uralkodása alatt egy zsák búza értéke 1,3 debenbe, VII. Ramszesz alatt már 4 debenbe, az árpa 8 debenbe került. Az aratás előtti időszakokban előfordult, hogy 3-4-szeresére növekedett ez az ár. Az árak az általános áruhiányt vagy –bőséget és a gazdasági állapotot tükrözik.

Köszönjük Rea ezt a lelkiismeretes, és szép összefoglalót. Remélem, sok hozzászóló lesz, aki kiteljesíti ezt a topicot képekkel, jegyzetekkel, és mindennel, ami Egyiptom.

Múmia



A múmia olyan holttest, amely emberi beavatkozás (mumifikálás, balzsamozás, plasztináció) vagy különleges környezeti tényezők (jég, láp, homok, szél, só, egyedi mikroklíma) hatására nem indult oszlásnak, így a csontok, a bőr, az izmok, a haj, a körmök sőt az arcvonások is hosszabb ideig épségben megmaradtak.

A Föld legkülönbözőbb vidékein találtak már természetes múmiákat vagy mesterségesen konzervált emberi és állati holttesteket. A régészek és az antropológusok folyamatosan rekonstruálják a mumifikált testeket, hogy bemutathassák, milyenek voltak életükben, hogyan táplálkoztak, milyen betegségekben szenvedtek, vagy kiderítsék, hogyan haltak meg. A legújabb természettudományos vizsgálati módszereknek köszönhetően ma már a több ezer éves tetemek a rég letűnt korok és kultúrák követei.

Etimológiája


A múmia szó a középkori latin mumia elnevezésből maradt ránk, ám eredetileg a perzsa múmijja – mūmiyya (موميه) – szóból ered, melynek jelentése ’bitumen’ illetve ’szurok’.

Az ókorban különösen drága gyógyszernek tartották azt a Mezopotámiában, a Holt-tengernél, valamint a Tigris és Eufrátesz folyók mentén előforduló ritka, barnásfekete színű bitument – megkövült szénhidrogént –, amellyel az egyiptomi balzsamozók a Ptolemaiosz-kortól a múmiák koponyáját tartósították. Ezt az anyagot a „szurok” perzsa elnevezése alapján mumiának nevezték el.


Természetes múmiák

Tengeri csikó természetes múmiájaTermészetes múmiákról akkor beszélünk, amikor a holttest kiszáradása, illetve konzerválódása különleges környezeti hatások eredménye.

Leggyakrabban a forró és száraz területeken találtak ilyen leleteket. A szél és a hőség hatására az izomzat gyorsan kiszárad, a bőr megkeményedik, megbarnul, így a baktériumok és a rovarok nem tudják kikezdeni a testet és a bomlás abbamarad.

Hasonló az eredmény, ha a holttest megfagy és később sem melegszik fel. A fagypont alatti hőmérsékleten sem a baktériumok, sem a férgek nem maradnak életben. A balesetet szenvedett hegymászók, sarki expedíciók áldozatai a halál beállta után még évtizedekig is jól konzervált jégmúmiák maradnak, ha a hó befedte a testüket. Ugyanígy, ha a holttestet fagyos földbe temetik el, épségben marad. Már a jéghideg szél is elég ahhoz, hogy mumifikálja a testeket.

A láp a harmadik olyan közeg, ahol a test hosszú ideig nem indul oszlásnak. A lápvíz, a benne elbomló növények miatt nagy arányban tartalmaz cserzőanyagokat és huminsavakat, amelyek megkeményítik a bőrt, és a csontokból kioldják a meszet. Ezért a lápi hullák csontjai hajlékonyak. A belső szervek elenyésznek, sokszor csak az erős bőr marad meg, így e tetemeket gyakran papírmúmiáknak nevezik.

A fentieken túl találkozunk olyan esetekkel, amikor a hőmérséklet, a talajösszetétel és a levegő pára- és oxigéntartalma – néha a koporsók fájának cserzőanyagai – együttesen olyan mikroklímát hoznak létre, amely a testek természetes konzerválódásához vezet. Számos mumifikálódott testet találtak bányákban, katakombákban, kolostorok vagy templomok kriptáiban.


Mesterséges múmiák
Mesterséges múmiának tekintjük az emberi beavatkozás révén, vegyi eljárásokkal tartósított holttesteket. A test bomlását legelterjedtebben – a belső szervek eltávolítása után – a bőr és az izomzat kiszárításával próbálták lelassítani illetve megakadályozni. Egyiptomban a balzsamozók ezt nátronsóval végezték, Ausztráliában és Melanéziában a bennszülöttek napon szárítva vagy füstöléssel mumifikálták halottaikat. Sok ősi kultúra máig megőrizte mumifikáló technikáinak titkait; ma sem tudjuk pontosan, hogyan tartósították a holttesteket a dél-amerikai vadászó-gyűjtögető chinchorrók, akik a balzsamozásban közel 2000 évvel megelőzték az egyiptomiakat. Kínában találtak rá a 2000 éves Dai hercegnő múmiájára, amelynél a test olyan tökéletes állapotban maradt meg, hogy ma is élőnek hat; a tudósok a legmodernebb eszközökkel vizsgálták meg a hercegnő tetemét, de a mai napig sem sikerült kideríteniük a konzerválás titkát.

A mai modern balzsamozók más módszerekkel dolgoznak: tartósítóanyagot, általában formalint (a formaldehid vizes oldatát) fecskendeznek az erekbe, amely anyag megkeményíti a fehérjét (az izomzat és a szervek alapanyagát), és ezáltal megakadályozza a bomlást előidéző baktériumok szaporodását.

Ősi Egyiptom

Egyiptomi múmia a British MúzeumbanA múmia szó hallatán önkéntelenül is klasszikus lelőhelyükre, az ókori Egyiptomra gondolunk. Innen érkezik még ma is a legtöbb hír új temetkezési területek feltárásáról, vagy a fáraómúmiák újabb és újabb vizsgálatáról, esetleg azonosításáról.

Nem tudni pontosan, mikor kezdték el balzsamozni az egyiptomiak a halottaikat – a legrégebbi maradványok ötezer évesek –, de a test konzerválásának fontossága az egyiptomi hitvilágban gyökerezik. Az egyiptomi vallás szerint az élet nem ér véget a halállal: úgy képzelték, hogy a temetési szertartással újra „életre keltik” a halottat és átvezetik egy másik világba – a túlvilágba, ahol immár az örök időkig él; ezért meg kell őrizni a testet is az örökkévalóság számára. Hitük szerint az embernek több lelke is volt: Ib – a szív, Ren – a név, Ba – a személyiség, Ka – az életerő és Sheut – az árnyék, amelyeket születéskor zárt magába a test. A Ka és Ba-lélek a halállal elhagyja a testet, de a Ba-lélek – amelyet madárként képzeltek el – képes volt saját testét újra megtalálni, ha az épen maradt.

A vallási történetek első múmiája Ozirisz, akinek Széthtől elszenvedett halála után szétszaggatott és szétszórt testrészeit felesége, Ízisz megkereste, újra összeillesztette és gyolcsokkal egybekötözte; így e megtalált testben Ozirisz feltámadt és az alvilág ura lett. (lásd még: Ozirisz-mítosz)


Az egyiptomi balzsamozás


Kanópuszedények
Díszes koporsó
A fent leírt eljárással konzervált fáraómúmiák közül II. Ramszesz fáraó múmiája maradt meg a legjobb állapotban, arcbőre szinte sértetlen és koponyája hátsó felén a haj sem hullott ki
KrokodilmúmiaA kutatók feltételezik, hogy a múmiakészítés technikáját, valamint a mesterséges tartósítási eljárásokat az i. e. 3000 körül elterjedő sírépítészet tette szükségessé. A sírkamrákban már nem őrződhetett meg a test természetes módon, ezért ekkor kezdődhetett a hosszas kísérletezés, amely elvezetett a fejlett balzsamozási technika kialakulásához.

Az egyiptomiak tudták, hogy az oszlás a belső szervekben kezdődik, tehát ezeket eltávolították; mivel az izmokat sem tudták tartósítani, ezért a mumifikálók leválasztották a csontokról, így a testből alig maradt több, mint a csontváz, majd a tetemeket kezdetben bőrbe csavarták. Az Óbirodalom idejétől gipszréteggel vonták be a bomló részeiktől megtisztított halottakat – szoborrá alakították őket. Később gyantába áztatott vékony gyolcsot préseltek az arcra és a testre, majd szurokszerű anyagokkal átitatott vászoncsíkokat tekertek a csontváz köré addig, amíg ki nem alakult ismét az emberi test körvonala – így jöttek létre i. e. 2600 körül az első mesterséges múmiák. A legjobb állapotban talált óbirodalmi múmia a Szakkarában feltárt Nofer és Kahai udvari énekesek V. dinasztia-beli (i. e. 2450 körül) sírjának feltárása során került elő: „A testet vászonba csavarták, majd világoszöld stukkóval vonták be. Ezt úgy alakították ki, hogy a lehető leghűbben kövesse az arcvonásokat, a test formáit. A szemöldököt domborműben dolgozták ki.”[1]

A balzsamozási módszer továbbfejlődésében kiemelkedő szerepet játszott, amikor az izomszövetek és a bőr nedvességtartalmának kivonásával kezdtek kísérletezni. A húst ekkoriban konyhasóval tartósították, de a mumifikálók rájöttek arra, hogy az emberi holttestet jobban konzerválja a nátronsó. A Középbirodalom idejére tehető a legjobb módszer kidolgozása, amelynek részletes leírása Hérodotosz és Diodórosz írásai nyomán maradt ránk.

A balzsamozás első lépéseként a test belsejét kezelték. Az elhunyt agyát az orron vagy a nyakszirtcsont nagy nyílásán, az öreglyukon keresztül eltávolították, de nem őrizték meg, mert vallásukban nem volt fontos szerepe. Azután éles kőkéssel ejtett hasi vagy oldalsó vágással a testet felnyitották és kivették a belső szerveket, amelyeket átmostak, külön szárítottak és illatosítottak, bepólyáltak, majd külön-külön kanópuszedényekbe helyeztek. A kanópuszedények fedelét Hórusz isten fiainak képmásai díszítették: az emberfejű Amszet isten a májat, a majomfejű Hápi a tüdőt, a kutyafejű Duamutef isten a gyomrot, Kebehszenuf, a sólyomfejű isten a beleket és az alsótest különböző szerveit védte. A korsókba zárt szerveket a halott mellé temették. A szívet konzerválták, majd visszahelyezték a testbe és néha a veséket is a testben hagyták.

Az egyiptomiak már korán rájöttek arra, hogy a növények gyantáinak baktériumölő hatásuk is van. Ezért miután a tetemet pálmaborral átmosták, teljesen kitisztították, a hasüregbe nátronsót és illatos gyantával, fűszerekkel teli vászoncsomagocskákat töltöttek; a koponyába fenyőfélék gyantaolaját öntötték és az egész testet több hétre száraz nátronsóba ágyazták. Körülbelül 40 nap alatt a test teljesen kiszáradt, a bőr és az összeaszódott izmok teljesen rátapadtak a csontokra; a tetem jellegzetes szürkés, feketés színűvé vált. A kiszárított testet olajjal és viasszal kezelték. A balzsamozáshoz kámforolajat, mirhát, borókaolajat, méhviaszt, cédrusfa[2] és más tűlevelűek gyantáját használták, de esetenként alkalmazták a pisztácia, a balzsamfa gyantáját és különböző növényi olajakat, állati zsiradékokat is. A balzsamozók igyekeztek, hogy a holttest lehetőleg élethű legyen, ezért vászonnal és fűrészporral tömték ki. A szájba és a beesett orcák alá is tömés került, a szemhéj alá kis rongylabdacsokat, néha hagymát helyeztek és erre kerültek a porcelánból készített, festett szemek. A testet falécekkel merevítették, hogy a múmiának tartása legyen, majd szakszerűen bepólyálták. A kéz- és lábujjakat egyenként körbetekerték finom vászoncsíkokkal, majd a kart, a lábakat és a többi testrészt is számtalan rétegű vászoncsíkkal pólyálták. Az egyes rétegek közé amuletteket helyeztek, hogy megvédjék az elhunytat a túlvilág felé vezető úton. A leggyakoribb amulett az Udzsat-szem volt, ez segített sértetlenül megőrizni a testet. A Djed-oszlop az örökkévalóságot szimbolizálta, a szkarabeusz bogár pedig arra ügyelt, hogy a halott a halál után újjáéledhessen.

Az elkészült múmiát egy nagyméretű kendőbe tették, az arcra gyakran maszkot helyeztek, a betekert testre pedig egyes korszakokban kartonázsok (gipsszel keményített vásznak) kerültek, amelyet istenképekkel, feliratokkal és aranyozással díszítettek. A balzsamozás mintegy 70 napos folyamatát egy Anubisz álarcot viselő pap felügyelte; őrködött, hogy minden a megfelelő gondossággal történjen. A konzervált és becsomagolt múmiákat végül átadták a hozzátartozóknak, hogy megkezdhessék a temetési szertartást.

A múmiák díszes fakoporsókba kerültek, amelyek a Középbirodalom végéig általában láda formájúak voltak, később a múmia alakját utánozták. A temetés napján a legidősebb fiú tiszte volt, hogy fogadott papok kíséretében a szeretett családtagon elvégezze a „szájmegnyitás”[3] különleges halotti szertartását. A már előkészített sírkamrát a temetés során berendezték, kitakarították és a szertartás zárórészeként a koporsót a sírboltba helyezték. Az előkelők sírjában több, egymásba helyezett koporsó és kőszarkofág védte a múmiát. A sír ajtaját befalazták és lepecsételték, hogy a halott zavartalanul átléphessen az öröklétbe.

Az embereken kívül az egyiptomiak kedvenc állataikat is balzsamoztatták, de még jellemzőbb volt, hogy az istenek megtestesüléseiként tisztelt állatok múmiáját áldozati adományként ajánlották isteneiknek. Százezrével találhatók macskamúmiák Básztet istennő áldozati ajándékaként, vagy íbisz múmiák, amelyeket a bölcsesség megtestesülésének, Thot istennek ajánlottak fel. Gyakran balzsamoztak halakat, krokodilokat, kígyókat, kutyákat és sakálokat is.

Az ókori Egyiptom istenei és istennői:

Anuket



Anuket, Anqet, vagy ahogy a görögök nevezték Anukis, Egyiptom déli határvidékének és az Asszuán környéki kataraktáknak az istennője. Ezt a területet Egyiptomiak a Nílus forrásának tartották. Khummal és Szatettel együtt a Nílus áradásáért felelt és velük együtt védelmezte ezt a térséget. Emellett a vadászat istennője is volt, szent állata a gazella, mely valószínüleg Anuket kecsességére és fürgeségére utal.



Neve nehezen értelmezhető, talán átölelőt jelent, jóindulatúan anyai ölelés, de összezúzás, fojtás értelemben is. Elképzelhető, hogy ez a kettős jelentés olyan kettős természetre utal, mint amilyenről Hathor esetében beszélhetünk, akivel Anuketet Thébában azonosították.



„Brugsh szerint Anuket a Nílus vizének perszonifikációja, úgy gondolja, hogy az istennő nevének jelentése „körülfogni”, „átölelni” és ez utalás a földeknek a folyó által történő „átölelésére” és táplálására.”



Az Óbirodalomban Ré egyik lányaként tisztelték.

A Középbirodalomban bekerült az elephantinéi háromságba, mint Khnum és Szatet gyermeke. Szatet lányaként melléknevei a következők: „Anyjának kecsessége” és „Anyjának szeretettje”.



Mint számos más istennőt Anuketet is összekapcsolták a királlyal, és néha a "király anyja" jelzővel illették. Nem csak a földnek volt tehát táplálója, hanem a fáraónak is. Núbiában, a beit el-wali-i templomban láthatjuk, amint az ifjú Ramszeszt szoptatja.

A görögök Hestiával azonosították.


Anuketet nőalakban, jellegzetes koronával a fején ábrázolták, kezében gyakran tart papirusz vagy uasz-jogart, illetve ankh jelet. Koronája magasan összekötözött nád, vagy tollkorona, melynek alsó részét néha szalaggal és ureusszal díszítették. Olykor szent állatával együtt jelenítették meg. Egy alkalommal, egy osztrakonon gazella formájában ábrázolták, és a szövegben az "Istenek Úrnőjének" nevezték.

Kultusza az Óbirodalomig nyúlik vissza, Felső-Egyiptomban, különösen Elephantinében és Szehel szigetén tisztelték, ahol állt egy neki szentelt templom.

Helyi istennőnek számított Komírban is, ahol gazella formájában tisztelték, egy gazellatemető is található ott.

Ízisz-Szothisszal való azonosításáról egy Ízisz-himnusz számol be Asszuán és Dendera területéről.

III. Szeszósztrisz a katarakta elkerülésére építtetett csatornát Anuket emlékművének nevezi.

Erősen kötődött Alsó-Núbiához, ahol a legtöbb templomban tisztelték. Egyik mellékneve a „Núbia Úrnője”, azonban nem bizonyítható, hogy innen származik.

Ergamenész núbiai király a dakkai templom egyik feliratában magát a triász sarjaként írja le: „Hnum fia, Szatet szülöttje, akit Anuket táplál”.

Papságának címei közül a következők ismertek: "Anuket első prófétája", "Anuket prófétája" (Hm-nTr), "Khnum, Szatet és Anuket prófétáinak elöljárója", "Anuket wab-papja" és "Anuket Házgondnoka" (jrj-at).

Anubisz





Ozirisz előtérbe kerülése előtt Anubisz volt a legfontosabb halotti istenség. Kezdetben a király temetkezésével és túlvilági életével állt kapcsolatban, később szerepe minden temetkezésre és halottra kiterjedt. A sakáljellegű istenség halállal való kapcsolata feltehetően onnan ered, hogy az egyiptomiak gyakran láttak élelem után kutató sivatagi kutyaféléket a korai temetkezési helyek közelében, és ahogy az elég gyakori az egyiptomi mágiában, a fenyegetéstől várták a védelmet a halott számára.

Az Óbriodalom elején az imák, melyeket a halotti sztélékre, illetve a masztabák falára véstek hozzá fohászkodtak túlvilági boldogulást remélve. A piramisszövegekben több tucatszor említik nevét a királyi temetkezéssel összefüggésben, illetve az egyik mondás szerint a halott arcát Anubisz-szal azonosították. Kultusza összeolvadt Oziriszéval, akiről úgy gondolták, hogy az apja, és hogy Anubisz tekerte be vászonba – melyet Ízisz és Nepthüsz szőtt – az alvilági isten testét, így kulcsfontosságú szerepet tölt be annak újjászületésében
Anubiszt ábrázolták állati formában, mely egyfajta ötvözése a kutya és vadon élő kutyafélék külsejének. A házállatra jellemzőek a szem, az öt ujj az első, valamint a négy ujj a hátsó lábakon, míg a vadon élő kutyafélék, mint a sakál, vagy a róka sajátsága vastag, lelógó farok. Gyakran visel uszeh gallért a nyakában. Előfordul hogy hátából szehem jogar és, vagy cséphadaró áll ki. Fekete színe szimbolikus, a túlvilágra és az újjászületésre utal.

Apophisz, „a sötétség, a káosz démona"



Apophisz, ókori egyiptomi nevén Apep a Napisten legnagyobb ellensége volt, a pusztulás erőinek, a sötétségnek és a nem-létezésnek a megtestesítője. Egy hatalmas kígyónak tartották, mely már az idők kezdetén létezett az ősvízben.

A Halottak Könyve szerint „Bahu hegyének” tetején tartózkodik, mely az ég keleti támasztéka. „Ama hegy csúcsán van egy kígyó. Annak hossza harminc könyök, homlokából három könyök kovakő, foga villog.”
Fenyegető természete miatt általában úgy ábrázolják, hogy éppen ártalmatlanná teszik, gyakran kések állnak ki a testéből. Néhol úgy ábrázolják, hogy a kigyó hátán 12 fej jelenik meg, azokat szimbolizálva, akiket megevett és akik egy rövid időre kiszabadulnak, amikor Apophisz legyőzettetik. Ennek szép példáját láthatjuk VI. Ramszesz sírjában . A kígyó szimbolikusan néhány templom reliefen is megjelenik, például Denderában, Deir el-Bahriban, Luxorban és Philé-szigetén. Ezeken a király egy köralakú, labdához hasonló tárgyra csap le, amely a gonosz „Apophisz szemet” ábrázolja.

Apophiszt néha azonosították Széthtel, a káosz istenével, de természete vele ellentétben szinte mindig sötét és fenyegető. Kivételt képez a Barlangok és a Föld Könyve, melyekben rendelkezik a föld mélyének pozitív, megújító erejével. Itt elválasztja a túlvilág két felét, és védelmezőn, regenerálón veszi körbe Ozirisz testét, sőt a Napistent is.

Apopiszt, Széthhez hasonlóan összefüggésbe hozták különböző ijesztő természeti jelenségekkel, mint a napfogyatkozás, a viharok és a földrengések. Olyan mellékneveket kapott, mint a „Rossz kinézetű” és a „Gonosz természetű”.

Nem csak az emberekre és az istenekre jelentett veszélyt, hanem a Maatra és a kozmosz stabilitására is.


Az óegyiptomi vallástörténetben a Középbirodalomtól van bizonyíthatóan nyoma. Megjelenése valószínűleg az Óbirodalom hanyatlását követő bizonytalan, félelemmel teli időszakra, az I. Átmeneti Korra tehető. A legtöbb mitológiai utalást Apophiszra vonatkozóan az Újbirodalom túlvilági szövegeiben találjuk.

Atum


Héliopoliszi teremtő- és napisten.

A hélipoliszi teremtésmítosz szerint az ősóceánban rejlett egy öntudatlan erő, ami lassan egy Nun-tól eltérő és önálló egységgé fejlődött. Nem volt sem apja, sem anyja ennek az egységnek, önmagát hozta létre. Ez a teremtőisten, akit az ókori egyiptomiak Atumnak neveztek, számos személyiséget hordozott magában. A Halottak Könyve egy részlete szerint: „Atum vagyok, amikor egyedül a semmiből kiemelkedem, de Ré vagyok az ő ragyogó megjelenésében, amikor hozzáfogok, hogy uralkodjak azon, amit létrehoztam.”



A Piramis-szövegekből sokat megtudhatunk Atum mitológia szerepéről és jellemvonásairól.

Az 1248-as mondás szerint önmagát alkotta meg. Atum teremtő természetének azonban két oldala van, egyrészről ő tesz teljessé mindent, másrészt ő az, aki meg is semmisíti azt. A nevét alkotó tm szó is tükrözi ezt, mivel jelenti azt is, hogy teljes, egész, befejezett, ugyanakkor azt is, hogy vég, befejez, bevégez. A Halottak Könyve 175. fejezetében Atum kijelenti, hogy a világ végén elpusztít majd mindent, amit alkotott és visszaalakul ősi kígyóformájába.

Mint teremtő, Atum az apja Shu-nak és Tefnut-nak, az első istenpárnak, ezért illetik az istenek apja jelzővel. Az egyik verzió szerint Atum kiköpte az istenpárt, míg egy másik változat szerint önkielégítéssel hozta létre őket. Az isten kezét ezért a női princípium megtestesítőjének tartották. Feltehetőleg ez az eredete a thébai Amon papnők által viselt „Isten keze” címnek.

A hélipoliszi teológia „családfája” egészen Hóruszig vezet, akinek élő megtestesítője az uralkodó, ezért Atum Egyiptom királyának genealógiai[4] apja volt. A Piramis-szövegek 213-as mondás nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az apa-fiú kapcsolat már a korai időktől kezdve nagyon szoros volt:

„Atum, emeld ezt a királyt magadhoz, zárd ölelésedbe, mert fiad ő a testedből mindörökké.”



A Napot a teremtés lényeges elemének tartották, ezért Atum szorosan kapcsolódott a napkultuszhoz. Az istenség mind a Piramis-, mind a Koporsó-szövegekben gyakran összeolvad a napistennel, mint Ré-Atum. Mikor külön-külön tekintenek a két istenre, akkor Ré általában az emelkedő, délelőtti Nap, míg Atum a délutáni és esti, lenyugvó Nap. Ugyanakkor a Koporsó-szövegekben Atumot leírják úgyis, mint, „aki a keleti horizontból kiemelkedik”, és úgyis, mint „aki lenyugszik a nyugati horizonton”, ebben az esetben tehát ő a teljes Nap.

Túlvilági kontextusban Atum sokkal inkább a Napisten megöregedett formája, aki minden este lenyugszik és beutazza az Alvilágot, mielőtt másnap újjászületne. Mint ilyen Atum fontos szerepet játszik több kései halotti szövegben.

A Királyok Völgye újbirodalmi királysírjainak falai Atumot úgy mutatják be, mint egy idős, kosfejű alak, aki felügyeli a Napisten ellenségeinek és rosszakaróinak megbüntetését, aki megfékez olyan ellenséges túlvilági erőket, mint az Aphophisz és a Nehebu-Kau kígyót. A Nehebu-Kau kígyót úgy tartja hatalmában, hogy körmét annak hátgerincébe nyomja. Az Alvilág kilencedik kapuja előtt pedig a legyőzött, összetekeredett testű Apophisz kígyóval áll szemben. Atum az elhunyt számára is védelmet nyújt annak alvilági útja során. Biztosítja a biztonságos átkelést a Tűz Tavon, ahol egy halálos kutya-fejű isten áll lesben, aki úgy táplálkozik, hogy elnyeli a lelkeket és elragadja a szíveket.

A Piramis-szövegek 147-es mondása szerint az elhunyt király abban reménykedett, hogy egyesülhet Atummal és ilyen módon azonossá válhat a teremtővel.

Banebdzsedet



Ősi kos alakú termékenység isten, akinek eredetéről nagyon keveset tudunk. Neve azt jelenti „A kos (vagy bá-lélek), Dzsedet ura” vagy „Dzsedet urának bá-ja”. A bá szó kost és lelket is jelenthet. Úgy gondolták, hogy ő Ozirisz bá-lelke; később ez a társítás kibővült és úgy tekintettek rá, mint Ré, Ozirisz, Su és Geb bá-jára.



Nagy nemzőerőt tulajdonítottak neki. Az afrodiziákumnak számító mnhp-növényt vele hozták összefüggésbe.

Egy medinet habui sztélé szerint Ptah Tatjenen Banebzsedet alakjában nemzette III. Ramszeszt.

A Chester Beatty I. Papirusz szerint - mely Hórusz és Széth Egyiptom trónjáért folyó harcát meséli el - Banebzsedet az, aki Setit-ben tartózkodik. Ennek a helynek az említése azonosítja Észak-Egyiptom kos-istenét Khnummal, a déli kos-istennel. Banebzsedet azt tanácsolja az isteni tanácsnak, hogy ne hamarkodják el döntésüket, kérjék ki Neith véleményét.



Kosként, vagy a kos-fejű emberként ábrázolták, néhány esetben csak kos-fejként. Az Újbirodalomtól kezdve gyakran ábrázolták négy fejjel - melyből kettő előre, kettő hátra nézett – mint a négy isten lelke, akiket képviselt.

A görög Pindarosz szerint a kosnak botrányos módon megengedték, hogy a tisztelete folyamán nőkkel közösüljön, bár ezt nem dokumentálták egyiptomi forrásokban.



Basztet



Eredetileg oroszlánalakú istennő, aki később macska alakban is megjelenik. Ezt valószínűleg az idők folyamán egyre szelídülő természetével magyarázhatjuk. Bár fia, Mihosz felfedi eredetének vad oroszlán aspektusait, a későbbi időkben az istennő az anyaság szimbóluma lett, akiről úgy hitték, hogy a terhesség alatt védelmezi a nőket.

A vidámság, a zene, a szerelem istennője, aki sokszor Szakhmet szelídebb megnyilvánulása.

A 18. alsó-egyiptomi nomosz istennője. Nevének jelentése Bubasztiszi, mely valószínűleg eredetére utal.

Dedun


Núbiából származó istenség. Egyiptomban az Óbirodalomtól ismert, amikor úgy utaltak rá a túlvilági szövegek, mint a felső-egyiptomi ifjú (Hwn-Smaw), aki Núbiából jött (pr-m-tA-sty). Úgy vélték, hogy Dedun illata (sTi) a halotton van.
Kultusza főleg Núbiára korlátozódott. Számos ott épült fáraókori templomban tisztelték, például a III. Thotmesz által építtetett el-lessyia-i templomban, mely jelenleg a Torinói Múzeumban látható. Uronarti szigetén szintén III. Thotmesz szentelt Dedun és III. Szeszósztrisz tiszteletére egy templomot. A Ptolemaiosz kor végén Kalabsha szigetén gránitszentélyt emeltek a tiszteletére, melyet Asszuántól délre állítottak fel újra az 1960-as években.

Geb



Geb a Föld istene, kinek nővére és felesége az Égistennő Nut. Számtalan szöveg és kifejezés bizonyítja Geb és a Föld kapcsolatát az ókori Egyiptom minden korszakából. Úgy vélték, hogy a Föld szája kinyílik, amikor Geb beszél, a földrengéseket pedig a nevetésének tartották. Az egyik a leggyakrabban említett isten a Piramisszövegekben, ahol gyakran Ré és más, a túlvilágon jelentős szerepet betöltő istenek mellé helyezik.

Hápi

Az egyiptomiak elsősorban a Nílus áradásával azonosították. Ő hozta mozgásba a folyó vízét, melynek évenkénti áradása termékenységet hozott, amikor elárasztotta a földeket és szétterítette az iszapot. Úgy tartották, hogy a forrásánál Nun, az ősvíz tör a felszínre. Az áradást „Hápi érkezésének” nevezték, melyet olykor „nagy” vagy „kicsi” jelzővel is elláttak.

Azonosították a Nílus isteni erejének megtestesítőjeként is.

A Nílus az élet elsődleges forrása és ciklikus ritmusából adódóan a kozmikus rend egyik megtestesítője volt. Hápit néha teremtőistennek nevezik, megkaphatja az „istenek atyja” jelzőt, életet adó és teremtő képessége miatt.

Annak ellenére, hogy a Nílus általában kiszámítható volt, alkalmi időjárási zavarok miatt előfordult, hogy az áradás túl alacsony vagy túl magas szintje éhínséghez vezetett. Hápi volt az, aki ismerte a „rejtély nyitját” az áradás megfelelő egyensúlyához és a termékenységhez.

A Középbirodalom idején gyakori jelzője „A folyó ura, a növényzetet hozó”.

Számos krokodil isten tartozott a kíséretéhez és rendelkezett egy béka istennőkből álló hárem felett.

Hatmehit



A 16. alsó-egyiptomi nomosz, Mendész istennője, de a kos-isten, Banebdzsedet korán háttérbe szorította, ettől kezdve annak hitveseként jelent meg.

Nevének jelentése: „Első a halak között”. Szent állata egy hal, amit többféleképpen azonosítottak, például harcsa vagy delfin. A legmegfelelőbbnek azonban R. Engelbach próbálkozása tűnik, aki a Schilbe mystus-sal azonosítja a nomosz-standard korai ábrázolásai alapján.

A hal, mint istenség viszonylag ritka az egyiptomi pantheonban. Hatmehit neve kifejezheti kiemelkedő szerepét a többi kevés rivális halkultusz között. Azonban értelmezhető úgy is, mint próbálkozás, hogy a „kezdethez” kapcsolja az istennőt, mint az első halistennő, aki elsőnek létezett, amikor Egyiptom földje kiemelkedett az ősvízből.

Annak ellenére, hogy már a 4. dinasztia elejétől bizonyíthatóan feltűnik, mint halistennő, csak keveset tudunk természetéről. Egy későkori forrás szerint Hatmehit segédkezett Ozirisz tagjainak felkutatásban, ez a Ramesszeum-papirusz azon passzusára emlékeztet, melyben halakat küldtek ki erre a célra.

Ábrázolásai – eltekintve a nomoszjelvény ábrázolásoktól – a szinte kizárólag a Későkorra korlátozódnak. Általában nőként ábrázolják, fején – standarddal, vagy anélkül – hallal. Amulettként a 26. dinasztia idejétől tisztán hal alakban is meg jelenik.

Fő kultuszközpontjában, Mendészben valamikor temploma is állt. Annak ellenére, hogy kultusza egybeolvadt Banebdzsedetével, úgy tűnik, hogy a Deltán kívül nem nagyon tisztelték.

Heh és Hauhet



Heh és női párja Hauhet (vagy Hehet) eredetileg egy Hermopolisz Magnában tisztelt nyolctagú ősisten csoport tagjai. Az istencsoport férfi tagjai (Heh, Nun, Kek, Tenemu) először a Középbirodalom koporsószövegeiben jelennek meg. Hauhettel csak később, a 18. dinasztia idején az Amduatban, valamint a 19. dinasztia idején a Nappal és Éjszaka Könyvében találkozhatunk. A Későkorban Heh és Hauhet már szilárdan beépült a nyolcság rendszerébe.

Az Újbirodalom képi ábrázolásain ember alakban ábrázolják őket. A Későkorban találkozhatunk olyan ábrázolásukkal, ahol a hermopoliszi nyolcság tagjaiként az istent emberi testtel és békafejjel, míg az istennőt emberi testtel és kígyófejjel jelenítették meg.



Heh nevének korai írásmódjában a víz jelenik meg determinatívumként. Sethe ebből arra a következtetésre jutott, hogy Heh az ősvíz megszemélyesítője, és a mindenhová befolyó víz végtelenségét szimbolizálja. A víz behatárolhatatlan terjeszkedőképessége úgy tűnik valóban egyik alapvető jellemvonása az istennek. A Középbirodalomtól gyakran Nun, közvetlen közelében jelenik meg, aki szintén a mitikus ősvíz megszemélyesítője. A Halottak könyve 175. fejezetében Atum világvégével fenyeget, mely özönvízszerű áradás által következik be: „Ez a föld visszakerül a Nunba és a Hehbe, ahogy kezdetben volt.” Mint ősistenek Nun és Heh felelősek a Nap újjászületéséért minden reggel. Ebben a szerepében jelenik meg Nun és Naunet, valamint Heh és Hauhet az Amduatban, valamint Heh és Hauhet a Nappal és Éjszaka könyvében. A Görög-római korban Heh mellékneve az „Aki felemeli Rét reggel”, Hauheté pedig az „Aki Rét keresi az alvilágban”.



Heh a végtelenség megtestesítője – általában az időbeli örökkévalóság értelemben. A hieroglifírásban az isten figurája a millió kifejezést jelölte. Heh így összekapcsolódott a millió évek fogalmával. Ebben az aspektusában általában térdelő, karjait felemelő férfiként ábrázolták. Istenszakállt visel, a két kezében pedig egy-egy rovátkált pálmalevelet, az év szimbólumát tartja. A Középbirodalomtól alkalmanként a fején is pálmalevelet visel, az Újbirodalomtól ez gyakorivá válik. A kezében tartott pálmalevél alatt sokszor ott látható az ebihal, a 100 000 hieroglif jele, valamint a Sn, az örökkévalóságot szimbolizáló gyűrű. Előfordul, hogy az isten karjairól az élet hieroglif jelei, ankhok lógnak. Gyakran térdel a mindent is jelentő nb hieroglifán. Hauhet a másik örökkévalóság szó, a dzset megtestesítője.


Heket


Békaistennő, aki segédkezik a gyermek megformálásában az anyaméhen belül és felügyeli annak születését.



I. sz. az első században idősebb Plinius, római természettudós feljegyezte, hogy az egyiptomiak számára a béka a spontán nemzés példája volt, mivel látszólag önmagát alkotta meg az iszapból, amelyből előbukkant.

Az ókori egyiptomiak megfigyelhették, ahogy ez a kétéltű az év egy bizonyos időszakában, az áradás visszavonulását követően, tömegesen jön elő a Nílusból, látszólag újjászületik, valószínűleg ezért kapcsolták össze a termékenységgel és az új élet eljövetelével.

Az Újbirodalom idején a béka hieroglifát használták a halottak neve mögött szereplő wHm anx, „újra élő” kifejezés írására. Az új élettel való kapcsolat, még a Kopt időszakban is fennmaradt, amikor a béka „Én vagyok a feltámadás” feliratú agyaglámpákon tűnt fel.

A Hórusz-fiúk


A Hórusz-fiúk túlvilági istenek, vagy védőszellemek. Nevük a következő: Imszeti (imstii), Hápi (Hpy), Duamutef (dwA-mwt.f) és Kebehszenuf (qbH-snw.f).



Legkorábban a Piramisszövegekben említik őket, ahol Hórusz fiainak és lelkeinek is nevezik őket.

A 2078 és 2079-es mondás a következőképpen írja le őket:

„barátai a királynak, akik segédkeznek ennek a királynak…, a khem-i (letopoliszi) Hórusz gyermekei; összekötik ők a kötéllétrát ennek a királynak, szilárddá teszik ők a falétrát ennek a királynak, lehetővé teszik ők a királynak, hogy felemelkedhessen Khepri-hez, amikor az megszületik az ég keleti oldalán.”

Az 552-es mondásban éhség és szomj elhárító szerepük van:

„Nem leszek szomjas Shu miatt, nem leszek éhes Tefnut miatt; Hápi, Duamutef, Kebehszenuf és Imszeti elűzi az éhséget, ami a hasamban van és a szomjat ami az ajkaimon van.



Az Újbirodalomban a Halottak Könyvében a négy védelmező lélek túlvilági szerepe még jobban kidolgozott.

A 137 mondás szerint:

„Óh, Hórusz fiai, Imszeti, Hápi, Duamutef és Kebehszenuf: miként kiterjesztitek védelmeteket apátok Ozirisz-Khentimentiu fölé, úgy terjesszétek ki védelmeteket (a halott) felett, eltávolítottátok az akadályt Ozirisz-Khentimentiu elől, hogy az istenekkel élhessen ő, űzzétek el Széthet tőle.

A 17-es mondás pedig a következőt írja róluk:

„Ami pedig az Ozirisz mögött álló bíróságot illeti, Imszeti, Hápi, Duamutef és Kebehszenuf; ők azok, akik a Nagy Medve mögött állnak az északi égbolton…Ami pedig ezt a hét leleket illeti, Imszetit, Hápit, Duamutefet, Kebehszenufot, Maayotefet, Őt-Aki-a Moringa-fa-Alatt-Van és Hóruszt-A-Szem-Nélkülit, ők azok, akiket Anubisz állított Ozirisz temetésének védelmére.”

A Kapuk Könyve 10. szakaszában a Hórusz-fiúk fékezik meg a wmmti kígyókat. Ezek a kígyók Ré ellenségének, az Apóphisz-kígyónak a szövetségesei.



Annak ellenére, hogy számos szövegben Hórusz fiainak nevezik őket, pontos rokoni kapcsolatuk bizonytalan. A már említett khem-i Hóruszon kívül Haroériszt és az idősebb Hóruszt is több szöveg nevezi apjuknak. Egyes elképzelések szerint Ízisz volt az anyjuk, a Halottak Könyve 125. mondását kísérő illusztrációkon pedig azt a gondolatot láthatjuk, hogy egy lótuszvirágból születtek

Khepri


Khepri a Napisten egyik megnyilvánulása, a keleti horizonton felemelkedő napkorong. Nem tudni, hogy ez volt-e az isten eredeti szerepe, vagy csak akkor kapta meg, amikor beleolvadt a héliopoliszi napkultuszba. A héliopoliszi termtésmítosz szerint - melynek fő vonásai már a Piramis-szövegekben is megtalálhatók - ugyanis a Napistennek napszaktól függően három alakja van.



Az egyiptomi xprr szó a Scarabeus (Ateuchus) Sacer-t jelöli, ez egyike a skarabeidák (lemezescsápúak) családjába tartozó több mint 20 000 bogárfajnak.

Az egyiptomi nyelvben a harmadik gyök megduplázása jellemzi az állatneveket. Amikor a Napistent jelöli a szó, akkor a második r betű helyett j hang jelenik meg, ez már a Koporsószövegekben is megfigyelhető. Amit a szövegek elmondanak nekünk erről az istenről, az a Scarabeus Sacer jellemző tulajdonságainak átvitele, ahogyan azt az egyiptomiak látták, az isteni szférára, és különösen a Nap útjára: az önmagától való keletkezés, az átalakulás képessége, az összekapcsolása a földi- és a légi teremtménynek.

Mint hieroglifa a skarabeusz jel fonetikus értéke xpr, mely jelentése igeként "keletkezni", "létrejönni", "teremtődni", főnévként pedig "alak", "manifesztáció".



Az őstennel kapcsolatban gyakran használták a xpr ds.f, azaz az önmagától keletkezett kifejezést.

A nőstény szkarabeusz bogár egy a föld alá temetett tárgyalabdákba rakja le petéit, majd az utódok, kifejlett bogárként a földből jönnek elő. Az egyiptomiak ezért gondolhatták azt, hogy önmagától keletkezik.

Az egyiptomiak úgy vélték, hogy a világrend fenntartásához aktív közreműködés, a teremtés újra és újra megismétlése szükséges. Számukra minden egyes nap a teremtés megismétlése volt. Ezt a titokzatos esemény tudatosan ellentmondásos összefüggésben fejeződik ki: mint "megszületni" (gyermek alakjában Nut égistennő által) és "keletkezni" (egy bogár alakjában a föld belsejében). A nap ciklikus újjászületése az ideális jelen állapot, végtelenül ismétlődik ez az elmúlás és megújulás. Khepri így a végtelen jelen istene ciklikus megújulás formájában „Napról, napra”, az átmeneté a halottból élővé, míg Atum a kezdet ősistene, az „Első alkalomé”. Atumhoz a teremtés és az ősidő fogalma kapcsolódik, Kheprihez pedig a ciklikus megújulás, és a jelen.



Khepri egyik aspektusa az átalakulás képessége, ókori egyiptomi nyelven xprw. Erre utal egyik jelzője, az "Alakok ura" is